Dűne: Atreides-Ház képregényajánló

Ha esetleg még nem tűnt fel, akkor most már egyértelmű, hogy nem mindig érek oda az állomásra időben, ahol elzakatol az aktuális hype-vonat. Ha így lenne, akkor most talán a New York-i loft lakásomban scotchot szürcsölve bámulnám az Action Comics #1 példányomat, amit a bitcoin millióimból vettem. A Dűne mozi második részét imádtam, de akkor nem jutott el az agyamig, hogy meglovagoljam a hullámokat egy ide vonatkozó képregényajánlóval. Ami késik, nem múlik, ezúttal elmesélem mit gondoltam a Dűne: Atreides-ház első kötetéről.

Fűszermánia

A történet Brian Herbert és Kevin J. Anderson tolmácsolásában került a panelekre. A képregény forrásaként szolgáló regényt is ők íták, amit Frank Herbert jegyzetei alapján állítottak össze.

Ebben a képregényben megismerünk egy halom szereplőt a Dűne története előtti időkből. Azért nem utazunk vissza túlságosan régre a múltban, legfeljebb pár évtizeddel. Itt Leto Atreides herceg nagyjából annyi idős, mint fia, Paul az első Dűne könyv (vagy a film) kezdetén.

Ezúttal is fontos szerepet játszik az Arrakis, az Atreides-ház, a fűszertermelés, a Harkonnenek üzelmei, de más hatalmi harcokat és érdekes világokat is megismerhetünk. Sok helyszínen sok szereplőt mozgat a történet, az első kötetben emiatt nem is tud nagyon elmozdulni az expozíció és pár megkezdett sztoriszáltól.

Talán elsőre kicsit sok infót kell megemészteni az olvasónak, hogy betájolja pontosan mi történik. De ha ez megvan, akkor a képregény felépítése végig segít, hogy az új olvasók ne kapjanak sikítófrászt a temérdek információtól.

Dűném-dánom

A rajzokért Dev Pramanik volt a felelős, a betűket Ed Dukeshire készítette. A nagyszerű színeket pedig Alex Guimarãesnek köszönhetjük.

Az illusztrációk egyébként legtöbbször jók, de túl sok kreatív szabadságot nem élvezhetett az alkotó. És bizony vannak panelek, ahol szinte üvölt, hogy Pramanikot szoríthatta a határidő. Más észszerű magyarázatot nem tudok a ritkán, de annál markánsabban felfedezhető csapongó minőségre.

A rajzok amúgy minimum tisztességesek, de rendszerint magas színvonvalat hoznak, és emiatt tűnik fel, ha az arányok nem stimmelnek, vagy összecsapottak egyes jelenetek.

A történetben szereplő különböző bolygók és terek jól megkülönböztethetők egymástól (főleg, hogy ki is írják éppen hol történik az adott cselekmény). Ez viszont nem mindig mondható el a szereplőkről. Sajnos többször is gondot okozott megkülönböztetni például a Harkonneneket egymástól. De a többi karakternek az arca is kissé generikus, emiatt néha nehezemre esett megjegyezni, hogy ki-kicsoda. Elrood császár kinézete viszont fantasztikus lett.

A Dűne: Atreides-ház megvalósítása szép, igényes, a külcsín remekül lett megtervezve. A fehér jól áll mind a fedlapnak, gerincnek és hátoldalnak is, a borító grafikája pedig elég vibráns ahhoz, hogy messziről is magára vonja a tekintetet. A két oldalról, valamiféle koronaként kitekeredő homokféreg megjelenése ugyan kreatív, de kevéssé szofisztikált az én ízlésemnek.

A képregény belülről is jól néz ki, az egész kiadvány minőségi munkáról ad tanúbizonyságot. Az utolsó néhány oldalon pedig pár kiváló borítóvariánst is megtekinthetünk.

Verdikt

A Dűne: Atreides-ház első kötete előtt nagy feladat állt. Az alkotóknak fel kellett vázolni egy epikus történetet, ami egyaránt csalogató az új olvasóknak és azoknak, akik kívülről fújják ezt a világot. És ez a képregény sikeresen megtalálta az egyensúlyt. Kapunk egy csomó expozíciót, karakter bemutatást és felskiccelik a politikai szembenállásokat. De mellé van némi akció, és a dialógusok sem unalmas eszmecserék.

A Dűne: Atreides-ház története sok helyszínen játszódik, és a nagy, átfogó hatalmi játszmák még nem bontakoztak ki, de azt nem is az első kötet tiszte megvalósítani.

Minden új és régi Dűne-rajongónak nyugodt szívvel tudom ajánlani, de még azok is tehetnek vele egy próbát, akik eddig hírből sem ismerték az alapművet. Ha nem is egy minden szinten tökéletes alkotásról van szó, belépési pontnak több, mint kiváló.