Egy ideje már úgy érzem, hogy én vagyok a megelevenedett old men yells at clouds mém, hiszen annyit panaszkodok a fantasy zsánerre. Miközben pedig a top három örökös kedvenc műfajom között van (és jelenleg is éppen egy dark fantasy novellákat írok a fiókomnak). De az is tény, hogy valóban egy meghasonlott állapotba kerültem az utóbbi években.
Az újvonalas fantasyk legtöbbször újító szándékkal és a műfaj határait feszegetve próbálják legitimizálni magukat. De ez a fajta próbálkozás sokszor kisiklik, izzadságszagú lesz, vagy egész egyszerűen specifikus rétegekre lő, melyekkel nem tud mindenki rezonálni.
A régi isokolás szabályokat követő alkotások pedig gyakran kilúgozott tolkieni utánzatnak tűnnek. Ha pedig ezen keretek közé szorul egy mű, akkor valóban nem sok újat tud hozzáadni a zsánerhez. De azzal sosincs baj, ha az adott alkotás a műfaj klasszikus irányvonalait követi. Csupán mindezt az alkotó(k)nak is a helyén kell kezelni. A mostani ajánlóban szereplő The Hunger and the Dusk felismerte, hogy milyen közegben akarja megvetni a lábát. Ahogy azt is, hogy kiknek szól és magabiztosan tudja, hogy miről szeretne regélni. És ha nem is ez lesz a következő A Gyűrűk Ura, képregényes körökben még akár emlékezetes is maradhat.
Orkok és emberek
Az orkok és emberek szembenállása a modern fantasy egyik legmeghatározóbb és legelcsépeltebb motívuma. Hatalmas sóhajok kíséretében vettem tudomásul, hogy a The Hunger and the Dusk is ezzel a felütéssel nyit. De hamar megnyugodtam, hogy szerencsére nem eköré épül a fő konfliktus. Ugyanis az egyik ork klán végre hajlandó békére adni a fejét az embereket képviselő Last Men Standing nevű kompániával. A szövetség jegyében a Stoneback klán vezére kvázi oda ajándékozza a Tara nevű ifjú, ám annál tehetségesebb gyógyítóját. Az emberek e kis csoportját Callum Battlechild vezeti, a Last Men pedig inkább tűnik egy fura családnak, mint valami ütőképes kompániának. És eddig nagyon úgy tűnik, hogy néhány karaktert nem is védi a plot armor.
A jelenlegi körülmények között bölcs döntésnek számít a béke, még akkor is, ha más klánok vezetői elítélik a Stoneback fővezér döntését. Az egész megmaradt világra fenyegetést jelent egy harmadik frakció is, a vangolok rejtélyes és vérszomjas népe. Az első könyvből még nem derült ki, hogy mik a céljaik, és hogy egészen pontosan mit is jelentenek a kollektív történetre nézve, de jelenlétük egyértelműen folyamatos kihívások elé állítják a szereplőket.
A cselekmény pedig több fronton is kibontakozni látszik. Egyfelől ott van a közös ellenség, a vangol állandó nyomása, de legalább ugyanennyire érdekes, hogy Tara miként illeszkedik be az emberek közé, ahogy az orkok politikai belviszálya is sokfelé terelheti a történetet.
Világépítés
A The Hunger and the Dusk egyelőre még nem a nagyszabású sztori fronton próbálja lenyűgözni az olvasókat. Viszont az már innen is látszik, hogy a megfontolt építkezés később kamatostul megtérülhet.
A szereplők folyamatosan fejlődnek és mélyülnek, illetve a status quo megismerése és annak felborulása is ügyesen vezet be minket a cselekménybe. Utóbbi pedig több szálon fut, és egyelőre nem célja, hogy megváltsa a műfajt, kár lenne elvitatni tőle, hogy remekül működik.
A világról az első könyvben még szintén nem sokat lehet megtudni, de szépen épül a lore, és elejtett félmondatokból már össze lehet kapargatni bizonyos részleteket.
Profi kezekben
A fantasy szekeret írói fronton a Hugo- és World Fantasy-díjas G. Willow Wilson (Ms. Marvel, Wonder Woman, Poison Ivy) hajtja, a bámulatos rajzokért Chris Wildgoose (milyen király név) felel. Az írás abszolút árulkodik arról, hogy nem kispályás forgatja a tollat a történet mögött, de a modern-is-meg-nem-is művészeti atmoszférát is kiválóan ragadja meg Wildgoose. Nem is érdemes köntörfalazni: a képregény gyönyörűen néz ki.
A The Hunger and the Dusk 2024-ben indult az IDW gondozásában, az ajánló az első volume (Book One #1-6) alapján készült. A cikk írása pillanatában már a Book Two is hamarosan lezárásra kerül, nem kizárt, hogy a jövőben még beszámolok a sorozat alakulásáról. A kritikusok és az olvasók is elismerően szólnak róla, és valóban egy olyan fantasy történetről van szó, amit érdemes követni.
Verdikt
A The Hunger and the Dusk-ot már most úgy aposztrofálják, hogy az utóbbi idők legjobb fantasy képregénye. Ilyen messzire talán nem mennék, egyébként sem szeretem okvetlenül hajigálni a szuperlatívuszokat. De tény, hogy a történet szépen alakul, a cselekmény magával ragadó, és ugyan még mindennek nagyon az elején vagyunk, az irány egészen kiváló.
Wildgoose nagyon jó választás volt a feladatra, rajzaival remekül képes átadni, hogy egy modern fantasyról van szó, de azért rendre visszanyúl a zsáner hagyományosabb jellegéhez is. Szóval, ha vevő vagy némi újdonságra, de inkább a régivonalas fantasyt bírod, és mondjuk képregények terén még nem mozogsz magabiztosan, akkor a The Hunger and the Dusk pont jó választás lehet.
A képregényt ezúttal is köszönöm a My Comic Centernek. Mindenképpen nézzetek be hozzájuk!
Akut érdeklődőből képregényrajongó, és kocagyűjtő. Szuperhősökön innen és mangákon túl minden képes regényt felzabál, és nem átall véleményezni őket.
Mellékállásban többek között képregényeket is értékesít: www.geekvilagshop.hu