Korábban elkövettem azt a hibát, hogy amikor elkezdtem érdeklődni a horrormangák iránt, akkor azonnal a legjobbakkal kezdtem. Junji Ito legendás alkotásai, mint például az Uzumaki vagy a Gyo olyan magasra tették a mércét, hogy azóta is nagyon nehéz elvonatkoztatnom tőlük. Pedig számos remek alkotás leledzik a nagyvilágban, melyekre érdemes rávetni a tekintetünket. Már, ha egy darabig nem akarunk aludni. A mostani ajánlóm alanya, a PTSD Radio, ha nem is kerül be a képzeletbeli legjobb horrormangák listámra, mindenképpen süvegelendő a próbálkozás.
A manga, amibe a készítője is belebetegedett
A PTSD Radio című rövid sztorikon alapuló mangasorozat 2010-ben látta meg először a napvilágot. Alkotója, Masaaki Nakayama következetesen követte a Junji Ito-féle iskolát, már ami a horrormangák készítését illeti. A hétköznapi tárgyakat, és környezetet bravúrosan teszi mindkét mangaka fenyegetővé, sőt egyenesen ijesztővé.
És noha a PTSD Radio készítésének körülményei is tele vannak para jelenségekkel, sajnos többször éreztem azt, hogy Nakayama tudatosan haználta a narratív elemeket, mégsem képes olyan hatásos lenni, mint a Nagymester.
Ha ismerjük a manga hátterét, akkor az alkotás képes némi többletjelentéssel szolgálni, de anélkül sajnos nem mindig éri el a hatását. Viszont, ha nem egy ügyes városi legendára épült tudatos marketingfogás, és szkeptikusak vagyunk a paranormális jelenségek iránt, akkor sokkal szomorúbb a helyzet.
A PTSD Radio készítése közben az alkotók találtak a falban egy megrongált szentélyt. A kegytárgy megbolygatása után a csapatból mindenki különös jelenésekre lett figyelmes. Kaparászó hangok a plafonról, különös árnyalakok jelentek meg, és még a villanykapcsolók is megőrültek alkalomadtán. Az asszisztensek közül volt, aki megbetegedett, de a mangakát sem kerülte el a baj. Nakayama egészségi állapota egyre csak romlott, és megállapítottak nála egy ritka autoimmun-betegséget. Miután 2018-ban másfajta szimptómákat is felfedezett magán (ezt és a ITP okozta súlyos vérzését is megörökítette a mangája lapjain), nem sokkal később úgy döntött, hogy befejezi a PTSD Radión a munkálatokat. Ehhez a mangához azóta sem érkezett új történet, a művész helyette egyéb alkotásokon dolgozik.
Mentális népbetegség
Egy horrormanga esetében tényleg tök jól hangzik, hogy a készítőket túlvilági lények kísértették, de ha csak egy kicsit is a jelenség felszíne alá lesünk, akkor nem nehéz megérteni mi történhetett valójában. Azt nem vitatom, hogy akár az asszisztensek, akár Nakayama is tapasztalhatott mentális, vagy épp fizikai megbetegedést, de mindennek sokkal földhözragadtabb magyarázata lehet.
Egyrészt, köztudott, hogy a mangakákra, és úgy általában a japán munkavállalókra brutális mértékű munkahelyi stressz nehezedik. Hétről hétre, hónapról hónapra elképesztő tempóban kell dolgozniuk, és a késés, vagy félkész munka leadása nem opció. Ez elképesztő terhet jelent, és ez a népbetegség folyamatosan szedi áldozatait. Ha valaki ennyit melózik, és nem jut ideje pihenni, vagy kikapcsolódni, akkor a szervezetünk nagyon hamar a fizikai és mentális jóllétünkön fogja behajtani az adót. Vagy minimum elősegíti az egyébként is lappangó problémák felszínre kerülését.
Micsoda hajcihő!
De most már ideje áttérnünk magára a mangára is, miután ilyen kellemesen megágyaztunk neki. A PTSD Radio rövid, gyakran 1-2 oldalas horror történetekből épül fel, látszatra mindennemű kapcsolat nélkül. A kezdetben teljesen randomnak tűnő sztorik itt-ott összeérnek, és idővel egy nagyobb, kerekebb történet is kezd összeállni, de olyan elképesztő cselekményre azért nem kell számítani.
A manga során folyamatosan visszatérő elem a haj, és az azt körülvelő szimbólumrendszer, aminek megértéséhez nem sok mentőövet nyújt a történet. De ahogy haladunk előre, és kezdjük összerakni a kirakós darabjait, akkor felfedezhetjük az összefüggéseket.
A japán folklórban sokféle istenség (kami) létezik, akiket lehet imádni, vagy akiktől rettegni kell. Vannak kisebbek, és nagyobbak, szelid és bosszús szellemek. A PTSD Radióban a haj kamiját sikerül megbolygatni, aki pitiánernek is mondható, ám a hétköznapi emberre igenis veszélyes bosszút forral.
Feketehaj és a nagy gubanc
A manga történetvezetése diplomatikusan szólva sem lineáris. Az első néhány sztori egymástól teljesen független, sőt már egészen zavarbaejtő. Aztán több szereplőn és idősíkon keresztül megismerhetjük, mi tartja egyben a lapokon zajló őrületet. De még így is, érdemes legalább kétszer elolvasni az egész kötetet, és az sem árt, ha az olvasó némileg képben van a japán kultúrával.
Viszont az újraolvasáshoz itt egy remek tipp: a tartalomjegyzékben különféle rádió frekvenciákat láthatunk. Az ugyanazokkal a számokkal kezdődő kvázi fejezetcímek kapcsolódnak össze narratív szempontból, így jobban lehet követni az egybe tartozó történeti szálakat.
Találkozunk a rémálmainkban
A PTSD Radio pazarul követi a Junji Ito-féle iskolát, mely szerint a hétköznapi dolgok válnak ijesztővé. Minden jelenet megtervezetten, és okosan építkezik. Sokáig fokozza a feszültséget, és a nyomasztó hangulatot. Eleinte csak a belső, ösztönös félelmünkre hatnak a panelek, melyek során csak azt érezzük, hogy valami nagyon nem oké, de mégsem tudjuk megmagyarázni, hogy honnan erede a nyomasztó érzés. Majd csattanóként jön egy részletes, elidegenítő, groteszk illusztráció, ami előkerülhet rémálmaink során.
Abszolút látszik a mangán, hogy nem konvencionális szerkezetet követ, és művészi oldalról is kreatívabb megoldásokkal operál, mint társai. A fejezetek elején kibontakozó kép eszelősen jó ötlet, de a a külön történet szintúgy, ami a fekete lapokon mondatonként épül fel. Ezek apróságok, de nagyszerűen mélyítik az egyébként is kényelmetlen atmoszférát.
A PTSD Radio művészileg virtuóz munka: néha sokkol, kellően ijesztő és jól működik a horror, és a csattanók is, éppen csak valami szubjektív faktor hiányzik belőle, amitől képtelen volt beszippantani engem. Papírforma szerint mindennek működnie kellett volna, de mégis többször kidobott az élmény, és a történet sem hozta az „aha” rácsodálkozást.
Verdikt
Kicsit úgy érzem, hogy a PTSD Radio-nak nagyobb a füstje, mint a lángja, de az is lehet, hogy az én percepcióm torzult el. Kösz, Junji Ito! Kezdő olvasóknak és gyerekeknek viszont ettől függetlenül sem ajánlom, sőt ők lehetőleg egyelőre kerüljék messzire ezt a kötetet. A történetvezetése kifejezetten nem kezdőbarát, a számos para panel pedig garantáltan nem fog jót tenni az olvasó álmainak.
Viszont, ha sikerül felülkerekedni a nem-lineáris narratíván, és még nem volt tapasztalatod hasonló horrormangákkal, akkor egészen biztosan egy különleges élménnyel leszel gazdagabb. Ha kicsit elvonatkoztatok, és nem látok bele viszonyítási pontokat, akkor a legtöbb rövid fejezet kellően para csattanóval ér véget, és miközben ezt írom, egy-két kép bevillan lelki szemeim előtt.
A recenziót ezúttal is nagyon köszönöm a My Comic Centernek!
Akut érdeklődőből képregényrajongó, és kocagyűjtő. Szuperhősökön innen és mangákon túl minden képes regényt felzabál, és nem átall véleményezni őket.
Mellékállásban többek között képregényeket is értékesít: www.geekvilagshop.hu