A szuperhősök is emberek?: Black Hammer képregénybemutató

Annak idején a Watchmen első próbálkozásra telibe trafálta és tökélyre fejlesztette a szuperhősök destrukturálását, pedig annak már lassan négy évtizede. A modern popkultúrában továbbra is kiemelt helyen szerepelnek a sztreccsnacis hősök, és manapság újra virágkorukat élik. A klasszikus szuperhős-sztorikhoz képest jóval kisebb számban, de annál nagyobb hanggal újra megjelentek az ezeket az archetípusos történeteket kritizáló, cinikusan kifigurázó, vagy épp okosan megvariáló alkotások is.

Mindenki tudja, mire gondolok: a The Boys és az Invincible is évekkel ezelőtt lezárult (előbbi már 12 éve), de most élik reneszánszukat. Nem véletlen, hiszen az MCU gondoskodott arról, hogy a kitartó képregény és képregényfilm-rajongók is belefásuljanak a világmegmentős toposzba. A superhero fatigue névre keresztelt jelenség kellős közepén érkezett a Boys élőszereplős és az Invincible animációs sorozatok debütálása a tévé képernyőkön, és szélesebb körhöz eljutottak az ezeken alapuló kiadványok is. A magyar piac is kezdi felfedezni magának ezeket az alkotásokat, hiszen a Szukits gondozásában még 2024 őszén debütál mindkét imént említett képregény.

Azonban akad még egy cím, ami művészi magasságokba emelte és számos rétegben mutatta be a szuperhősök egy másfajta oldalát. És amit szinte biztos, hogy hazai kiadó nem fog egyhamar felkarolni. A Black Hammer (2016 – ) viszont egy megkerülhetetlen alkotás lett azok számára, akik felteszik a kérdést, hogy „de mit csinálnak a szuperhősök, ha nem lehetnek szuperhősök?„.

A Lemire-esszencia

Jeff Lemire (Essex County, Sweet Tooth) ügyes író, és habár személy szerint nincs a kedvenc rajzolóim között, kétségtelen, hogy egyedi stílussal operál. Nagy szerencsémre a mára már kultikusnak mondható Black Hammer rajzolását rábízta számos nagyszerű művészre (Dean Ormston, Dustin Nguyen, Nate Powell, Michael Allred, David Rubin, Matt Kindt, Emi Lenox, Ray Fawkes), akik csodálatos munkát végeztek.

Cserébe Lemire így teljes erőbedobással koncentrálhatott a történetre, és a karakterekre. Már korábbi művei is érzékletesen mutatták be kedvenc témáit, mint a szülő-gyerek (vagy mentor-gyerek) kapcsolatok boncolgatását, vagy az amerikai vidéki kisvárosi milliőt. De talán kijelenthetjük, hogy mindez itt csúcsosodott ki.

És ha innen nézzük, akkor a Black Hammer gyakorlatilag az esszenciális Jeff Lemire graphic novel.

Ebben a történetben minden megvan, amit az alkotó egyébként is kedvel. Szóval mondhatjuk, hogy kellően szerzői, vagy közkeletű nevén indie, de közben a Dark Horse kiadónak köszönhetően eljuthatott a mainstream kiadványokat forgató közönséghez is. És el is jutott, hiszen a kissé zötyögős rajtot követően, 2016 óta folyamatosan jelennek meg az újabb és újabb számok a sorozatban.

A mostani ajánlóm a Black Hammer Omnibus Volume 1 alapján készült, tehát az alábbi issue-kat tartalmazza: Black Hammer #1-13, és Black Hammer: Giant Sized Annual.

Üdvözöl Rockwood

A történet kiváló dramaturg eszközökkel nyit, amiből később folyamatosan tudja építeni magát anélkül, hogy izzadság szagú lenne. Azonnal megismerhetjük a szuperhősökből álló kényszeredett kamucsaládot, akik egy Rockwood nevű lepukkant kisvárosban rekedtek. Miután kaptunk egy nagyjábóli képet a család dinamikájáról, utána szép lassan közelebb kerülünk egyéni szinten is a szereplőkhöz.

Megtudjuk, hogy korábban szuperhősként többnyire egy csapatban dolgoztak, de az Anti-God nevű szupergonosszal való harcukat követően kerültek a kisvárosba. A csapat vezérfigurája, Black Hammer megpróbált elrepülni onnan, de, nos… annak csúnya vége lett. Ezután kezdődött a többieknek életük legnagyobb csatája, és kihívása: beilleszkedni a hétköznapi életbe.

Ennyiből is látszódhat, hogy a Black Hammer nem kifejezetten sztorifókuszú graphic novel, sokkal inkább a karaktereket és a köztük lévő dinamikát helyezi középpontba. Nem mentes mindenféle akció alól, de abszolút nem fektet rá hangsúlyt, hiszen a történet szempontjából valóban nem szolgál semmiféle extra tartalommal.

„Kicsit szűk a világ nekem”

Vizuálisan és bizonyos motívumaiban megidézi a képregények ezüst és arany korszakát, miközben minden más tekintetben tagadhatatlanul modern eszközöket használ. Tehát egyik oldalon ott van a 40-es, 60-as, 70-es évek esztétikája, másrészt viszont bőségesen reflektál a mai szuperhős érára is. Na, nem olyan pikírt módon, mint az Invincible, vagy a The Boys, de nem is olyan passzív agresszíven, mint a Watchmen. Itt inkább egyfajta egzisztencializmus van jelen, máskor pedig nihilistább módszerekkel igyekszik a karakterek válságait átadni az olvasóknak.

Mindennek befogadása pedig nagyjából teljesen azon múlik, hogy kinek mennyire erős a beleérző képessége. A számos drámát és pszichológiai motívumot Lemire nem rágja senkinek a szájába, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy emiatt bizonyos részek kikerültek engem. Míg a szereplők jellemeinek egyéb vonulatai simán elérték és megpiszkálták az agytekervényeimet.

A szereplők kábé egy az egyben megfeleltethetők már létező Marvel vagy DC hősöknek, de Lemire-nek nyilvánvalóan nem a másolás, vagy lenyúlás volt az indíttatása. Hanem ezeken a kvázi archetípusokon keresztül mutatja be, hogy milyen az, ha ezek a figurák rá lennének kényszerítve, hogy civilként éljenek. És hogy ebbe a helyzetbe belekényszerülve hogyan viszonyulnának egykori bajtársaikhoz.

A diszfunkcionális család tagjai

Abe Slam (Abraham Slamkowski)

Még ha korban talán nem is, de Abe a rangidős, és ő vállalta magára a vezető, illetve a családfő szerepet. Már rég kiégett a hősködésben, és nem is találta már a helyét a fiatalok között. Örömmel tevékenykedik a ház körül, ráadásul összemelegedett a helyi kajálda felszolgálójával, az elvált Tammy-vel. Rockwood számára valójában a jól megérdemelt nyugdíj és pihenés.

Nála egyértelmű ihletforrás volt Amerika Kapitány, az eredetét bemutató rész is bőven merített a Kapinál megismert nüanszokból.

Golden Gail (Gail Gibbons)

Gail afféle Shazam-karakter. Ha elkiáltja magát, akkor visszaváltozik gyerektestbe, viszont szuperereje lez. Gail ettől függetlenül a civil életben idősödik, és egyre nagyobb teherként éli meg a szuperhősködéssel járó felelősséget. Mikor már visszavonulna és a szerelem is rátalál, akkor sodródnak el Rockwoodba. Ha önmagában nem lenne elég egy egzisztenciális válsághoz, mindezt tetézve, Gail középkorú nőként benne ragad a gyermeki alakjában.

El kell játszania, hogy Abe unokája, és a látszat kedvéért iskolába is jár. De mivel lélekben egy felnőtt, szabadelvű asszony, ami rendre kiütközik viselkedésén, állandóan bajba keveredik. Mindenki közül talán ő viseli a legrosszabbul a rockwoodi életet.

Colonel Weird (Randall Weird)

Nevéből is adódóan, Randall Weird a legfurcsább mind közül. A korai kísérletezős Doktor Strange képregényeket megidézve láthatjuk, ahogy hűséges robot-társával, Talky Walky-val mindenféle sci-fi kalandba keveredik. Egészen addig, amíg bekerül a parazónába, és teljesen összekuszálódik az időről alkotott fogalma. A téridőben fel-felbukkanó Weird elméjén is nyomott hagyott a parazóna, nem éppen ő a beszámíthatóság definíciója.

Talky Walky

Talky Walkyról túl sokat nem tudunk meg a képregény során. Azon kívül, hogy Weird korai kalandor társa volt, a jelenben leginkább egy elhanyagolt háztartásbeli anyafigura. Ő végzi a ház körüli teendőket: mos, főz, takarít. Robot lévén pedig a szociális életből teljesen kimarad, hiszen nem kockáztathatják, hogy lebuknak a városlakók előtt. Ami érdekes, mert az omnibus során nem derül ki, hogy miért nem viselkedhetnek és mutatkozhatnak szuperhősként a jó polgárok előtt.

Barbalien (Mark Markz)

Nem nehéz felismerni a párhuzamot Barbalien és a Marsbéli fejvadász között. A többször csak Barbie-nak becézett pacifista és diplomata marsi képes az alakváltásra. Ahogy a Földre érkezik, azonnal rá van kényszerülve, hogy beolvadjon az emberek közé (felveszi a Mark Markz nevet), de a fizikailag felvett álcája mellett más miatt is titkolóznia kell. Mark meleg. Érzései kapcsán pedig egyáltalán nem lehet nyitott, mert eddig csak elítélték miatta, és rendre félreértette más férfiak plátói közeledését az irányába.

Mark egy nagyon komplex karakter, akinek a rétegeit éppen csak elkezdte hámozni az első tizenakárhány füzet. Kedveli a társait, de Gailen kívül mindenkivel kissé hűvösen viselkedik. Melankólikus, ugyanakkor tele van frusztrációval, hiszen egy olyan világba kell beilleszkedni, ami nem a sajátja. És egy olyan társadalomba, ami elítéli azért, ami.

Madame Dragonfly (eredeti neve ismeretlen)

Madame Dragonfly maga a rejtély. Szinte semmit sem tudunk meg róla, pusztán egy hézagos eredetsztori alapján lehet némi sejtésünk arról, hogy ki is ő. Ezt szintén nosztalgikus formában olvashatjuk, sokban hasonlít a korabeli képes rémtörténetekhez, mint mondjuk a Tales from the crypt.

Dragonfly jelen is van, meg nem is. Néha feltűnik, megmutatja magát, oda-odaszól valakinek egy csípőset, majd visszavonul viskójába. Ő az egyetlen, aki nem lakik a többiekkel egy fedél alatt, sőt, amennyire csak lehet távol tartja magát tőlük. Pedig a fedősztori szerint neki kéne Abe lányát, és Gail anyját alakítani, de erre csak a legvégsőbb esetekben hajlandó. Remélhetőleg később kicsit több szerepet kap, mert ez alapján egyelőre nem sokat ad hozzá a többiek dinamikájához.

Black Hammer (Joseph Weber)

Joseph Webert, vagyis Black Hammert a felsorolás végére hagytam, hiszen igazából az ő jelenléte a karakter hiányából ered. A korai Thor képregényeket megidézve azért olvashatunk róla is. Megismerhetjük az eredetét, és kellő hangsúllyal felvezetik a lánya iránti végtelen szeretetét, és magát Lucy-t is, aki később igen fontos szereplője lesz majd a történetnek.

Ezen kívül mindenhol csak a hiányával találkozunk. Szerencsétlen halála nagy sebet ejtett Lucy-n és a csapaton egyaránt. A láthatatlan összetartó ereje pedig felfoszlott, és nélküle szép lassan az egész „család” a kikerülhetetlen szakadék felé rohan.

A felsorolt karaktereken kívül pedig van néhány visszatérő mellékszereplő a városlakók oldaláról. Még ha nekik nincs is komoly vagy állandó jelenlétük, rajtuk keresztül nagyon ügyesen mélyítik a főbb karaktereket.

A farm, ahol lézengünk

A Black Hammer történetmesélési módszereit tanítani lehetne. Ahogy az már egyértelművé vált, több időben, de lényegében két szálon fut a cselekmény. Egyrészről láthatjuk, ahogy a csapat tagjai küzdenek démonjaikkal, és ebben a kényszer-purgatóriumban hiába csak egymásra támaszkodhatnának, minden sérelmüket egymásra zúdítják.

Másrészt pedig megismerjük mindenkinek az eredetét, melyek más és más stílusban és műfajban készültek. Ezek az origin story-k látványra és hangulatra is roppant autentikusak, a többféle zsánerben való brillírozás (sci-fi, dráma, szuperhős történet, akció/kaland) pedig mindezt tovább tetézi.

És igazán jutalmazó az olvasó számára is, amikor az egymástól abszolút független szálak néhol összeérnek, vagy rájövünk egyes szereplők jelenbéli viselkedésük origójára, mely a múltjukból ered.

Verdikt

A Black Hammer cseppet sem zökkenőmentes rajtja ellenére köszöni szépen, nagyon jól van. 2016 óta töretlenül nyomul előre, és folyamatosan érkeznek a különféle történetek a bizarr világából. Megjelentek már különböző spinoffok, és még egy Igazság Ligája/Black Hammer crossover minisorozat is napvilágot látott 2019-ben.

Összegezve tehát a Black Hammer ránézésre nem egy tizenkettő egytucat képregény, amiről ne lehetne egy pofa sör mellett jókat beszélgetni. Jeff Lemire komoly karakterdrámákat és roppant érdekes szuperhős destrukciót vonultat fel, miközben nem próbál meg okoskodni, vagy fontoskodni. A szereplők eredetét nagyon kreatívan tárja az olvasók elé, megidézve különböző korszakokat a képregényalkotás történelméből.

Leszámítva a retro részeket, vizuálisan kifejezetten modern, de mégis sokszor van neki nosztalgikus bája. A különböző alkotók rajzai egytől egyig kifogástalanok, Dave Stewart színei pedig abszolút egyedivé tették az összhatást.

Témái az egzisztenciális válság, az elfogadás, viszonzatlan szerelem, társadalmi frusztráció. Mindemellett komoly karakterdráma és szuperhős destrukció, ami miatt inkább a felnőtt olvasóknak tudnám ajánlani, akik valami nehezebb olvasmányra, vagy mélyen rétegelt alkotásra vágynak. Kezdő olvasók viszont jobban járnak, ha egyelőre elkerülik, bár az univerzálisan értelmezhető témák miatt nem nehéz azonnal elmélyedni a panelek között.

A Black Hammer abszolút megérdemli a szuperlatívuszokat (legalábbis az első omnibus alapján biztosan). Egy érett, intelligens graphic novel, ami felhelyezte magát a minden idők legjobb képregényei toplistára.

Ha hasonló tematikájú képregények érdekelnének, akkor az alábbiakra érdemes ránézned: Umbrella Academy, The Boys, Invincible, Watchmen.

A képregényt ezúttal is köszönöm a My Comic Centernek! Kedvezményes kuponért kattints a linkre: AKTIVÁLOM