Pókember: Uralom képregényajánló: öreg pók nem vén pók

A Marvel mindenkori mainstreamben futó sorozatain kívül mindig jól esik, ha valami különleges, rendhagyó történettel találkozik az olvasó. A 2006 és 2007 között megjelent Spider-Man: Reign (Pókember: Uralom) című minisorozat Kaare Andrews vezényletével a barátságos és közkedvelt hálószövőt helyezte egy roppant kellemetlen és disztopikus közeljövőbe.

A jövő sem a régi

A nem túl távoli jövőben járunk, ahol New York már nem ugyanaz a város, ahogy eddig ismertük. A köz javát szolgáló, és kiterjedt Necc-rendszer hamarosan elindul, az utcákat viszont ismét a bűnözés és a kizsákmányolás uralja. A városból már régen kiebrudalták a maszkos hősöket, nem maradt senki, aki az elesettek védelmére kelne.

Még ha lenne valaki olyan őrült, hogy felvegye a kesztyűt a totalitariánus és fasiszta hatalommal szemben, akkor más hátráltató tényezők is szerepet játszanak. Mint például Peter Parker esetében, aki felett rendesen eljárt az idő. Nem mellesleg az elméjét is rendesen kikezdte a gyász, és vélhetően a demencia. Mary Jane már nincs az élők sorában, de Peter ezt a tényt még mindig nem tudta feldolgozni.

A környezet, és a szereplők bemutatása mentén nem lehet nem észrevenni, hogy a Pókember: Uralom rengeteget nyúlt Frank Miller Sötét Lovag Visszatérjéból. A történet felépítése is egészen hasonlít hozzá, de konkrét paneleken is tetten érhető az egyértelmű inspirálódás. Az efféle főhajtásokkal jellemzően nincs problémám, de Andrewsnak kicsit jobban el kellett volna rugaszkodnia az ihletforrástól. Hiszen ami működik és jól áll egy Batmannél, az nem biztos, hogy egy az egyben reprodukálható Pókembernél.

Kaare érte

A Pókember: Uralom története önmagában érdekes, és Marvel-szemszögből nem mindennapos. Remek esettanulmány lehetett az alkotónak eljátszani a gondolattal, hogy mi történne, ha bizonyos hősök és gonosztevők megöregednének. Ehhez még hozzájött egy olyan világ, ahol nekik már nincs is helyük a társadalomban. Sok jó és mély gondolatot feszeget ez a sztori, de nem éreztem azt, hogy teljességgel sikerült volna kiaknáznia. Főleg, hogy egy ponton már tényleg nagyon nehéz elvonatkoztatni a Sötét Lovagtól.

És akárhogy is próbálkoztam nyitott elmével megközelíteni, a rajzok java egész egyszerűen borzasztó. Tudom-tudom, ez többnyire szubjektív vélemény, és a művészetet nehéz is lenne száraz tények mentén értékelni. És elnézve Andrews munkásságát (stílusa abszolút egyedi, legtöbb alkotása nagyon jól néz ki), könnyen lehet, hogy a rendhagyó sztori miatt kísérletezett valami mással. De abban majdnem biztos vagyok, hogy ez a fajta megvalósítás nem lesz közönségkedvenc.

Az arcok és arckifejezések idétlenek és sokszor képtelenség levenni, hogy milyen érzelmet próbálnak tükrözni a szereplők. Egyaránt játszik elnagyolt, felskiccelt képkockákkal, és aprólékos, részletes illusztrációkkal. Jellemzően a panelek stilizáltak, és furcsán homogének, de többször éreztem, hogy így is túl lettek bonyolítva. Néhol pedig vegyíti a kézi rajzokat valamilyen átdolgozott fényképpel. A színek terén sem tartogat kiemelkedő minőséget. Többnyire jellegtelenek, de kiszolgálják a hangulatot, vagy a cselekményt.

Verdikt

A Pókember: Uralom című képregény egy kicsit felemás élmény volt számomra. Semmiképpen nem mondanám rossznak, sőt megvoltak a pillanatai, amikor kiemelkedő is tudott lenni. Viszont a történet minden ütős pontjára akad valami kevésbé meggyőző. Az illusztrációk miatt sűrűn lepattantam a hangulatról, de hátha ez csak a személyes nyomorom, és másnak pont ez a fajta megvalósítás jön be.

Viszont, akit érdekel, hogy milyen és hogyan viselkedik egy öreg és magányos Póki, az semmiképpen ne hagyja ki. A maga módján hiánypótló képregényről van szó, és vitathatatlanul megvannak az érdemei. Azért egy adag nyitottság mindenképpen javallott fogyasztása mellé.

A történet hazánkban a Fumax kiadó jóvoltából jelent meg színes, nagyalakú, keménytáblás formátumban. Tartalmazza a Pókember: Uralom sorozat mind a négy részét.